Szervusztok, kedves olvasók! Most, hogy bizonyítva látjátok, hogy nem haltam meg (pedig a Hidan no Aria megnézése után elég közel álltam hozzá, higgyétek el), tálalom is a mai moziélményt. Need for Speed, és nehogy rosszra gondoljatok, autókról van szó benne. Úgyhogy a négyütemű Wartburgot egyenesbe, a házilag összeeszkábált driftladát mögé, és essünk neki!

Need for Speed- a film. Amikor megláttam ezt, az volt az érzésem, most újraforgatják a Tokio Driftet Amerikában, értsd agypusztító tirpákságra készültem, sok kocsival és garatüreget ingerlő szereplőkkel. Viszont a film potenciális trollfaktora elég magas volt ahhoz, hogy képesek legyünk (ugye, Mangekyo?) jegyet venni rá. Aztán elkezdődött...

A történet persze, szögezzük le, nem találja fel sem a spanyol, sem semmilyen más viaszt. Alapvetően egy autós bosszúsztori, ahol Tobey (Aaron Paul) próbál megfizetni Dino Brewsternek, amiért megölte az egyik barátját, őt magát pedig sittre juttatta egy illegális autós ámokfutás következményeképp. Emellett persze a becsődölt szerelőműhelyét is megmentené, a pénz előteremtésére pedig kézenfekvő mód a DeLeon nevű, "a győztes mindent visz" jellegű illegális hacacárén bealázni Amerika leggyorsabb autósait.
Végignézni persze mindezt izgalmasabb, a film ugyanis képes fogyaszthatóan előadni ezt a fantasztíccse történetet. A kvintesszenciaként szolgáló versenyek belepréselnek a székbe és adrenalinpumpálóak, a közöttük futó jelenetek pedig jól ütemezettek. A CGI csak úgy hemzseg, de nem zavaró, a Koenigsegg-szuperimázs pedig közel sem éri el azt a szintet, mint a Die Hard 5 pofátlan Mercedes-promója. Mondtam már, hogy a fél filmet végigröhögtük? A mellékszereplők lazábbak, mint a gepárd a Cheetos reklámból, és a suttyó B-filmes, komolytalan atmoszféra (Maverick minden mondata sírás, de tényleg) nagyon jót tesz a hangulatnak.

Nade!

A film komolyabb identitászavarban szenved, mint szegény Hilary Swank. Az eleje humoros, könnyed, aztán Dino és Tobey első összecsapása után fulldráma, amit negyedórán belül a film kétharmadáig kitartó lendületes, nem egyszer tudatosan B-filmes szakasz követ (van arca az egyik karinak a Féktelenül-t emlegetni), aztán megint kis dráma, a befejezés pedig nagyon ilyen. Snittenként váltja egymást élethalálharc és blőd humor, aztán a vége kicsit cliffhangeres, de én azzal éppen meg voltam békélve. A stáblista alatt fitneszóra.

A szereplők életre keltéséhez nem kellett kilotonnás érzelmeket megmozgatni, de így legalább nincs is baj. Aaron Paul a komolykodós jeleneteket azért elég jól hozza, Dominic Cooper bazaltarcú újgazdag gyereke pedig könnyen utálható gonosz. Ja, van amúgy szerelmi szál is, de szerencsére nincs túlerőltetve, ráadásul Julia (Imogen Poots) karaktere jól illeszkedik a film miliőjébe. Mit nem mondtam? Ja, érdekesség, hogy a film a maga 140 percével majdnem olyan hosszú, mint a vélhetően alapjául szolgáló játék.

Összességében a sztori skizofrénsége ellenére is jó érzéssel álltam fel a székből a végén.Ha a drámázást a Chuck Norris-filmek mélységében próbálják tartani, még több lehetett volna, de így is abszolút kellemes csalódás volt. Pacsit kap és kockacukrot, meg 7,5/10-et, egyszernézős, de megéri a pénzét. Én szólottam, jók legyetek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.