Sziasztok! Hozzánk hasonlóan más animével foglalkozó oldalak is megcsinálták az év végi értékeléseiket. Még 2021 utolsó napján belefutottam a Mieruko-chan című őszi szezonos animébe, amit kineveztek a szezon legjobbjának. A kommentszekcióban szó szerint telespriccelt alsógatyáktól vezérelt dicséretek fogadtak, tehát ez biztos valami nagy durranás lehet. Már mindenképpen neki akartam állni a végignézésének. Az végeredmény pedig annyira magától értetődik, hogy észszerűnek láttam összehasonlítani egy másik, hasonló kaliberű darabbal. Ám, ez okozott nekem egy kisebb fejvakarást, elvégre melyik aspektusát vegyem elő? Hiszen a MAL adatlapon a horror és a vígjáték(?) címke szerepel, de én a drámát is odaraknám. Így jutottam arra a döntésre, hogy az ellenfele a 2000-ben kiadott Gakkou no Kaidan (Idehaza Bújj Bújj Szellemként ismeretes.) ideális ellenfélnek bizonyul. A szempontok a következők lesznek: Látvány, Zene, Történet, Horror, Vígjáték, Karakterek, Dráma, Hangulat, Végszó. Utolsó megjegyzésem az, hogy erősen spoileres lesz!

kep_1.jpg

Látvány: Igazából ez olyannyira hosszú lesz, mint a két isekai vígjáték összehasonlításban. Ugyanis, mind a kettő nagyon jó látvánnyal rendelkezik, kisebb hibákkal. A Mieruko-chan esetében a szellemek CGI-al lettek készítve, ami ugyan nem baj, de a legtöbbjük megmaradt az emberi szinten. Cserébe, az emberek megrajzolása egész jóra sikeredett. A Gakkou no Kaidan esetében viszont ez pont fordítva van. Az emberi karakterek eléggé laposra sikeredtek, de a szellemek és démonok a nagyobb csúcspontjai a sorozatnak. Változatosak és nem egy félelmetes is akad közöttük. Summa Summarum: Döntetlenre végződött az eredmény. 1-1.

Zene:

Gakkou no Kaidan: Az openingje jó, az endingje fülbemászó, de valahogyan nem tudom a mai napig beilleszteni a horror aspektust egyikbe sem. Ami viszont az OST-t illeti, az pazarul lett előadva. Főleg a borzongató szegmenseknél előadott darabok képesek meglökni az adrenalin szintet. Ezen mondjuk nem csodálkozok, lévén Kaoru Wada szerezte a zenét, akinek az Inuyasha OST elkészülése is a lelkén szárad. Vicces extra, hogy a két OST nagyon hasonlít egymáshoz bizonyos számokat illetően.

Mieruko-chan: Az opening nagyon pocsékul kivitelezett „mossuk össze a Slice of Life és horror opening.” húzás. Ezzel szemben az ending viszont jól sikerült. Ami viszont hatalmas koppanás, az az OST. Annyira jellegtelen és semmilyen, hogy arra az értelmező kéziszótárban sincs megfelelő szó. Még azon részeknél is elveszi a hangulatot, amiket amúgy félelmetesnek vagy épp feszültnek lehet hívni.

Az állás tehát 2-1 a Gakkou no Kaidan javára.

Történet (elképzelés és kivitelezés.)

Gakkou no Kaidan: Érdemes tudni azt, hogy az anime alapja az azonos könyvsorozatból készült. Alkotója, Tōru Tsunemitsu 1985-ben középiskolás tanári munkája során szerzett össze 160 történetet, mindössze 10 nap alatt. Az elképesztő gyűjtőmunkabeli teljesítményének egyszerű oka van: Sorban kérdezte meg diákjait az általuk tudott összes városi legendáról, horror történetről és mitikus lényekről. Mivel rászorultak finomításra (lévén fiatalabb célközönséget célzott meg.), így az első kötet 1990-ben jelent meg. Továbbá, négy egész estés filmet kapott a könyv az anime mellett. Mielőtt kérdezitek: Az első filmet láttam és tényleg lehet mondani, hogy családbarát horror. Hogy miért fontos ezt tudni: Nos, ez az oka, hogy az anime afféle „Monster of the Week.” formulát követi. Alapjaiban arról van szó, hogy Satsuki az apjával és öccsével visszaköltözik anyja szülővárosába, mikor eltemetik az említett családtagot. Már az első nap megcsinálják maguknak a bajt, amikor betévednek a régi, romos iskolába a macskájuk, Kaya/Maja miatt. Noha sikerrel megtalálják az anya naplóját, amibe megvan a démon, Amakujaku elűzésének módja, az nem tud nyugovóra térni, mivel az helyét elpusztították (így bennragad a macska testében.). Ahhoz, hogy sikerrel megtörténjen a kiűzés, elég sokat kell gürizniük. Minden egyes rész más szellem okozott fejfájást és hőseink emiatt nem igazán vannak tökéletesen felkészülve (erről később.). Ezzel szemben viszont van egy vékony összekötő vonal, ami az utolsó részben mutatkozott meg.

Mieruko-chan: Ennek manga az alapja, ami 2018 óta fut. Főhősnője, Yotsuya Miko ki tudja mióta, de képes látni a szellemeket. Ám, erről nem akar tudomást venni, ami nehéz, ha folyton körülötte lófrálnak és előszeretettel a pofájába másznak. Így minden epizód nagyjából arról szól, hogy próbálja magasról leszarni a szellemeket, még akkor is próbálja fenntartani a hazugságát, mikor kiderül a későbbi barátjáról, Yuriáról, hogy látja a szellemeket. Itt a legnagyobb bajom, hogy minden rész egy kicseszett önismétlés, de nem a jó fajtából. Mikorra a végére értem a szériának, rájöttem, hogy kétféle sémát követ: Feldob olyan dolgokat és témákat, amik érdekesek, de leszarja a következő részre, vagy éppen továbbviszi, de abban nincs köszönet. Ez mit jelent gyakorlatban? A vége teljesen más az elvárttól, de nem a „Hogy erre miért nem gondoltam?” kérdést teszed fel, hanem a „Ez meg mi a kopasz Yeti szifiliszes fasza volt?” és a „A mangakának nincs józan esze?” hagyja el a szánkat. Mindezekről a későbbiekben beszámolok.

A lényeg, hogy a Gakkou no Kaidan története nem egy nagy etvasz, de legalább jól kivitelezett, míg a Mieruko-chan hatalmasat taknyált a logikátlansága és történeti vonalvezetés hiánya miatt talajba. 3-1 az állás.

Horror.

Gakkou no Kaidan: Ez kérem teljesen kihasználja a horror szót, mint címkét. A szellemek ugyanis tényleg remekül lettek megcsinálva és emellett nem egy saját személyiséggel rendelkezik. Erre remek példa Mary, a játékbaba, aki áldozataival eljátszogat a gyilok előtt. Ám, amikor meglátja Satsuki zsebkendőjét, amivel megtisztította, békénhagyja. De Da Vinci szelleme talán a legokosabb, aki amikor megpróbálják elűzni, akkor Momokot tartja túszul és úgy szökik át a múltba, hogy befejezze festményét. Minden rész remekül tartalmazza a Japán Horrorfilmek atmoszféráját, ahol már az üres, félig kivilágított folyosó is megjósolja a parát. Mielőtt viszont valaki azzal jönne, hogy itt minden szellem gonosz, van egy rossz hírem. Amakujaku, a macskatestbe zárt démon egyike a kivételeknek. Kezdetben felettébb rühelli a társaságot, ám a vége felé megbarátkozik velük (Nem egy esetben megmenti őket.), főleg Keichiroval, Satsuki kisöccsével. Az utolsó részben lévő önfeláldozása pedig pont az I-re (Erről később.)

Mieruko-chan: Noha sok szellem van, nem igazán érzi az ember a horrort. Hiába nem egy jól megtervezett humanoid alapú poltergeist wannabe, sajnos nem kezd velük az égegyadta világon semmit. Erre remek példa a szellemvadász a vonaton, aki egy baltát vág az emberekbe, így kiszedve a bennük bujkáló démonokat (ebből senki nem vesz észre semmit.). Ez elég sok kérdést vetett fel bennem, de a a történetvezetés meg nem tartotta fontosnak ezt elmesélni. Minek, amikor újra kapunk egy premier plánt a főhősnő csöcseiről és seggéről? Az legyen bőven kielégítő! Két pár szellemmel kezdtek valamit is. Az egyik egy jóképű, de betegesnek látszó tanár, Zen Toono körül cikázó őrült női szellemmel (És azzal körülvevő macskaszellemek) és az egyik régi shinto szentélyben pihenő szellemek, akik felé főhősnőnk imádkozik, így azok négy esetben segítenek neki. Ezekről a drámai részben akarok beszélni, mert ott látszik meg az egyik igazi probléma az animével.

Egyértelmű tény, hogy a Gakkou no Kaidan sokkal jobban mozgott a horror témában, míg a Mieruko csak jobbra-balra kapkodásnak érződik emellett. 4-1 az állás ezen a ponton.

Vígjáték.

Gakkou no Kaidan: Legyünk őszinték: Ebben az animében a bugyis poénokon kívül nincs semmi. Cserébe, sehol nem hivatkoznak rá vígjátékként. Ennyivel itt lezárhatnám, de aki humorra vágyik és ért angolul, annak van egy jó hírem. Az angol szinkronos változat félig-meddig hat egy paródia sorozatnak, semmint komolynak. Ugyanis, hemzseg a negyedik faltörő, rasszista, filmes, popkult utalásos és szexuális humorban. Én láttam belőle részleteket és nem egy poénon hangosan felröhögtem.

Mieruko-chan: Az anime teljesen rosszul kezeli a humort. Ugyanis, csak abból gazdálkodik, hogy Miko folyton próbál pókerarcot vágni, közben meg már majd összeszarja magát. Pedig ebből a helyzetből ki lehetett volna vicces szituációkat hozni. Csak egy példát mondjak: Egy szellem már annyira zaklatja, hogy kiesik a szerepből és hangosan kiált neki valamit… az osztályteremben… órán. Nem, helyette elégedj meg Hana cukinak szánt (valójában piszok irritáló) hülyéskedésével és a fanservice adagokkal. Bizony, nem egy részben van ráfókuszálva Miko vagy Hana csöcsére és fenekére. Alapjáraton nem lenne bajom vele, ha az a megfelelő műfajban van benne vagy jól van kezelve. Ebben az esetben viszont totális kapufa.

A végső döntés igazi paradoxon a számomra. Mivel az egyikben nincs ott a humor címke, a másikban meg minek, így döntetlenre ítélem meg a helyzetet. 4-2.

Karakterek.

Gakkou no Kaidan: Az emberi karakterek eléggé egysíkúak, de szerethetőek. Satsuki jószívű és kedves, Keichiro félős, de nővéréhez hasonlóan viselkedik, Hajime néha kiállhatatlan a bugyi mániája miatt (ami miatt Satsuki nem egyszer fel akarja rúgni a Namekra.), de a sokszor menti meg a társaságot, Leo, aki minden paranormális jelenségre kíváncsi (és ennek gyakran issza meg a levét.), és Momoko, aki egy médium és „Deus Ex Machina.” módjára szállja meg Satsuki anyjának a szelleme. Ennyi és nem több. Karakterfejlődést nem is lehetne elvárni, elvégre ez egy epizódikus felépítésű anime, nem? A válasz, hogy egy karakternél van, mégpedig Amakujaku. Ugyanis, a sorozat előrehaladtával egyre inkább vesz vissza a gonosz és szemét megjegyzéséből (persze nem lesz kezesbárány, de a démonok már csak ilyenek.), a végére fel is áldozza magát, hogy a végső gonoszt magával rántsa a pokolba (érdekes módon viszont betartja a Keichiro felé tett ígéretét.). Röviden és tömören, itt is látszik, hogy a szellemekbe több személyiség fért bele, mint az emberekben.

Mieruko-chan: Akik követték az eddigi összehasonlításaimat, most biztos azt várjátok, hogy szidjam a sárga földig őket, pláne Mikot. A helyzet az, hogy itt nem annyira vészes a felhozatal. Miko elég kreatív és jószívű főhősnő, aki a második részben olyannak adta a megtalált macskát, aki noha külsőre eléggé ijesztő fazon, nem látott körülötte macskaszellemeket. A probléma viszont az, hogy egyáltalán nincsen karakterfejlődése. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ha én látnék minden egyes nap szellemeket, akkor:
1. Tennék ez ellen valamit és noha nem tudom véglegesen megszüntetni a problémát, teszek ellene. (Lásd Szellemekkel Suttogó.)
2. Annyira megszokom már, hogy minden egyes nap egy ocsmány, groteszk, fekete fing párlattal megtoldott szellem mászik a pofámba, hogy fel se venném.
Ehhez képest az utolsó részben is ugyanúgy maga alá csinál, ha meglát egyet. Hana egy feledékeny, ostoba és néha kifejezetten irritáló karakter, akit a készítők megpróbáltak humorosnak beállítani… inkább sikertelenül (Vele kapcsolatban van egy érdekes dolog, miszerint olyan erős aurája van, hogy a kisebb kaliberű szellemek krematorizálódban, ha megérintik. Mily nagy csoda, az anime ezzel sem kezd semmit.). Yuria képes látni a szellemeket, noha Mikoval ellentétben gyengébben (az erősebbeket nem veszi észre.). Itt azért azt vártam volna, hogy Miko beadja a derekát és együttesen próbálnak meg tenni a helyzet ellen, ám ehelyett csak sütizgetnek. Ami pedig a nagy antagonistát illeti, totális becsapás volt az egész. Zen Toonoról kiderül ugyanis az, hogy egyáltalán nem gonosz és nem ő öli a kóbor macskákat és valójában meg akarja őket menteni (erről a dráma szegmensben beszélek bővebben.). A többi karakter meg csak lóg a levegőbe, mint pl. az öregasszony, aki első látásra kókler, de valójában segíteni akar. Ami a szellemeket illeti, itt csak ismételni tudom magam: Semmilyenek.

Az eredmény egyértelműbb nem is lehetne. A Gakkou no Kaidan animének nem erőssége a karakterek és azok fejlődése, de látható a próbálkozás és a minimális siker, cserébe a szellemek kicsit komplexebbek. A Mieruko-chan esetében sajnos ennek totálisan az ellenkezője érezhető. 5-2.

Dráma:

Gakkou no Kaidan: Noha ennek az animének nincs a címkéjében a dráma, mégis elmenne annak bőven. Erre mondok két részt példaként.
1. A Házinyúlra nem lövünk. Egy Myo nevű lány elköveti azt a hibát, hogy a közeli kisállat temetőből kiássa Hógolyót, az iskola legszebb, de sajnos nemrég elhunyt nyulát és rituáléval feltámasztja. Az viszont már nem a régi édes nyuszi, hanem egy vérre és húsra éhes démon. Satsuki kideríti, hogy csak az küldheti vissza a másvilágra a lényt, aki előidézte, ám erre Myu csak az utolsó pillanatban vesz erőt magán, hogy megtegye. Remekül összerakott rész, a halálról és az elfogadásról.
2. A Halál Úrnője. Ebben a részben Keichiro az ápolóban meglát egy igencsak félelmetes nővér szellemet. Senki nem hisz neki, így elmegy abba a kórházba, ahol az anyját ápolták. Amikor Satsukiék is megérkeztek, rájönnek, hogy a kissrác igazat mondott. Eközben flashbackek formájában kapjuk meg a kirakós darabjait, amik nagyon szívszorítóak már alapjáraton is. Ám, a nagy csattanó rátesz egy lapáttal. Kiderül, hogy a félelmetes és gonosz nővér valójában egy futár, akinek a feladata a halott hozzátartozó üzenetének átadása az élő rokonság felé. Ha pontosabban akarunk fogalmazni, akkor ez a rész a halálról és az elfogadásról szól főképpen, de mivel emberről van szó, sokkal szívszorítóbb. Ergó, ha kell, akkor nagyon jól tud hatni az ember érzelmeire.

Mieruko-chan: És itt a valódi bajom az animével. Nem az eltúrt történet, nem is az egysíkú karakterek és nem a defektes humor a legnagyobb hibája. Hanem az, hogy Zen Toono köré épített misztikumot teljesen leköpte, ahogyan a szentélyes szálat is. Innentől elmondom az anime épkézláb szálait, amit rekordsebességgel cseszett el. Zen Toono eléggé gyanús alak a kezdetektől fogva. Egy dolog, hogy olyan sápadt, mint én, amikor kihúztam az érettségi tételemet, de Miko kiszúr vele kapcsolatban egy rémisztő dolgot a második részben: Macskaszellemek vannak körülötte (Emiatt adta át a sebhelyes és elsőre nem igazán szimpatikus férfinak.). Eleinte azt hitte, hogy soha nem látja a tagot, ám ő lesz a helyettesítő tanár a tanárnőjük helyett. Itt főhősnőnk kiszúr egy második szellemet, aki egy nő és igencsak nem szívleli azt sem, ha ránéznek a férfira. Egy rész felesleges baromkodás után jön a fő attrakció: Ugyanis láthatjuk, hogy Toono lakásának környékén megszaporodtak a hollók és egyre több kóbor macska tűnik el. Teljesen jogos a nézőben a feltételezés, hogy Toono a gyilkos. Miko is erre gondol és megfigyeli a tanárát, ám elég hamar kiderül, hogy ő nem rossz ember és a légynek se tudna ártani (ergó, megmenti a kiscicát az autótól, viszont ő issza meg a levét, mert kórházba kerül.). A kórházban főhősnőnk találkozik Toono barátjával, aki elmondja az igazságot. A gonosznak látszó férfit gyerekkorában kínozta az irányítás és hatalommániás anyja (volt arról szó, hogy meg is akarta ölni.). Innen mindenki sejti a dolgot: Mivel Toonot az anyja szelleme nem hagyja nyugodni, így teljesen biztos, hogy megszállja a fiát és kiírt mindent és mindenkit, akire a kicsi fiacskája sok időt szentel (Ha már élőben megölte a fia által befogadott macskát, holtában sem nagy kunszt.). Ez nem egyedi klisé, de jól is meg lehet csinálni. Hát nem így van! Miko a szentély harcos szellemei által megöli az anyuci szellemet és kész. Hogy ki volt a gyilkos? Hát, valami randon noname fazon, akit Toono elkap… tíz másodperc alatt. Hát kösz szépen a nagy semmit! Azt hiszitek, ennyi volt? Tévedés, mert a szentély szellemeit előveszik. Miko a balhé után elmegy a szentélyhez és áldozatot mutat be hálája jeléül. A szellemek azt hiszik, hogy ismét melózni kell, amit nem igazán kultiválnak és megtámadják. Ekkor már vártam valami erős véget, de hamar kiderül, hogy az egész csak egy álom. Egy álom, basszameg! Már teóriákban se szeretem ezt az álmos dolgot, de itt kétszer keményebben csattant a készítők fasza a tarkómon. Így kell elbaszni két nagyon ígéretes szálat.

Innen is látható, hogy ki nyerte ezt a fordulót. A Gakkou no Kaidan. Így az eredmény: 6-2.

Hangulat:

Gakkou no Kaidan: Tagadhatatlan számomra az, hogy ez az anime tökéletesen betölti a horror-dráma fogalmát. Ugyanis, megvan a borzongató atmoszféra, remekül megírt mini történetek és néha egy-egy csavar is elfért benne (nem is beszélve a negyedik faltörésről a tükördémonos részről.). Ugyan az emberi karakterei egysíkúak, de szerethetőek, így el lehet nézni a karakterfejlődés hiányát. Aki esetleg nem látta, annak mindenképpen ajánlom (Aki meg extra humort szeretne, az angolul nézze végig.)

Mieruko-chan: Az eddig felsorolt hiba mellett van egy olyan gyengesége, amit soha nem bocsájtok meg neki: Unalmas! Konkrétan 9 és fél rész van, amiben szó szerint semmi izgalmas nem történik (A macskás dolog a második rész második felében jön elő, ami még érdekes volt.). Aztán, amikor megtörik ez az egész, csak egy totál defektes, logikátlan és fejlődésre képtelen maszlagot kapunk. Nem is értem, hogy miért áradoznak róla telespriccelt gatyával és basszák le azokat, akik meg kételkednek és támadják az amúgy napnál is világosabb gyengeségeit. Ugyan hallottam szóbeszédet, hogy a manga köröket ver rá, de most őszintén tegyük fel a kérdést magunknak: Ezekután bele akarnánk kezdeni?

A hangulat pontot ezúttal egyértelmű, hogy a Gakkou no Kaidan nyerte. 7-2 a végső állás.

Végszó.

Akárcsak a Godzilla:SP esetében, úgy itt is örülök annak, hogy a Mieruko-chan miatt ismét elővettem egy igazi horror animét (Valljuk be őszintén, hogy akik ráaggatják egyes animékre a horror titulust, azok már csak részben vagy leheletnyiben hordozzák magukban.). Mai napig szomorú látni, hogy a Gakkou no Kaidan mögött álló Pierott Stúdió hová süllyedt. Még mielőtt a Naruto franchise teljes egészébe belekurvult volna, sorban szállította a jobbnál-jobb anime szériákat. Mára meg ott tart, hogy ha a Bleach folytatását is elbasszák, akkor örökre lehúzhatják a rolót. Hiszen mára a helyzetük, hogy a Black Clovert folyton csak külső segítséggel tudták kipréselni magukból (hol a Spike Chunsoft, hol pedig a rajongótábor által.), a Tokyo Ghoul:RE-t teljesen hazabaszták egyetlen év alatt és csak a Naruto hírnevén piócaként ott élősködő Boruto maradt. Eközben a konkurencia már rég leelőzte őket. Ám a fennmaradásuk megmarad a jövő zenéje. Ami pedig a Mieruko-chant illeti. Lehet ujjal mutogatni, hogy a Passione a hibás, hiszen rakott bele teljesen indokolatlan faservicet, de ne ez legyen már az anime igazi bűne. Sokkal inkább az unalomas részei, az elcseszett ötletei és sehová nem tartó történet az igazi probléma. Őszintén nem értem 7.5-ös értékelést sem, még annak ellenére, hogy vannak olyan animék, amiket nem szeretek, mégis megértem a rajongóit. Erre maximum 3 pontot adok, azt is a látvány és a próbálkozás tornázza fel az 1-ről. Ennyi volt az összehasonlításom. Sziasztok!

A bejegyzés trackback címe:

https://animemangapalota.blog.hu/api/trackback/id/tr7216812310

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása