Devil May Cry (2013) kritika
2017.01.17. 11:57
Szegasztok. A mai bemutatom alanya egy Capcom játék lesz. Mielőtt viszont bárki belém kötne: Nem szegem meg L.Mole szerződését a Capcommal, ugyanis a játék lassan négyéves és a szerződésben a húsz évnél régebbi játékok bemutatására jogosult. Sokan lehordták ezt a játékot, annak az okán, hogy Dante teljesen másképp néz ki. Véleményem szerint hatalmas hiba volt emiatt leírni magát a játékot. Lássuk is, miért.
Kezdeném a grafikával, ami nagyon látványos. Igaz, Unreal Engine 3-mal operál, de a helyszínek jól ki lettek dolgozva és a karakterek is szépek. Ennek sajnos ára van: Lassan betöltődő textúrák és bugok, amik akár a halálodat okozhatják. Ritkák, de vannak és nemegyszer vakartam a fejem, hogy ezekre miért nem figyeltek oda a fejlesztők?
Zenei téren is nagyot domborít ez az alkotás. Eddig sem panaszkodhatott zenék terén, viszont jelen esetben a Combichist nevű Industrial zenekar látta el ezt a feladatot. Zenéjük tökéletesen hat pszihésen az elmédre, hogy kellő adrenalint pumpáljon az erekbe és ráhangolódj a csépelésre. Egy szó, mint száz: A játék végigjátszása után megszerettem az Industrial műfajt.
A pályák is elég jól lettek megcsinálva. Mostmár a harcokhoz nagy tér is dukál, aminek nagyon örültem. Főképp, hogy a reboot előtti részekben a csaták feléhez szűk tereket kaptunk. A harcrendszer maradt a régi. A kard és pisztoly mellé kapunk 2 démoni és 2 angyali fegyvert, amivel remekül lehet kombózni. Az ellenségek számával sem spóroltak. Sokféle ellenség van, mind más taktikát igényel. Későbbi szakaszokban meg olyan ellenfeleket kapunk a nyakunkba, akiket csak spéci fegyóval lehet megsebezni.
Sztori szempontjából viszont teljes 180 fokos fordulatot vett a cselekmény és a laza démonvadászás helyett egy komoly bosszúhadjárat részesei lehetünk (innentől minimális spoiler veszély.) . Dióhéjban: Dante, a fél démon, fél angyal (nephilim) démonvadász éli szokásos mindennapjait, amíg egy Hunter nevű démont legyőzve, csatlakozunk a Rendhez, akinek a vezetője, Dante vértestvére Vergil. Dante az otthona meglátogatása során jön rá múltjára és új célt tűz ki maga elé: Megölni Mundust, bármi áron. Ám nem lesz egyszerű feladat, mert Mundus az egész világot az uralma alá hajtotta.
A sztori klisés, de rövid és nem fullad unalomba. A grafika és a zene is zseniális. A játékmenetre se tudok sok rossz szót ejteni. Viszont akkor tökéletes lenne? Távolról sem. És nemcsak a bugokra gondolok. Hanem a dialógusok. Vergil végső tervére semmi jel nem volt, hanem egyszerűen megtörtént. Dante és Vergil közötti feszültséget sokkal jobban le kellet volna írni.Amit viszont nem tudok megérteni, hogy Dante sem a régi (belső szempontjából főként). Kevésbé laza, próbálták a karakterét komolynak eladni (ráadásul a beszólásai fele káromkodás). Ez egy csúnya hiba a Capcom részéről. Ami az újrajáthatószágot illeti, itt egy elég szemét húzást csináltak. Bizonyos pályaszakaszokat csak a sztori mód kijátszása után érhetsz el. Ergó: Ha 100%-ra akarod teljesíteni, akkor játszd végig újra.
Értékelés:
Grafika: 7/10
Történet: 7/10
Irányítás: 10/10
Hangulat: 8/10
Összesen: 32/40
Minden hülyesége ellenére szórakoztató. Ennyi voltam mára. Szegasztok.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek