Sziasztok!

Elég régen volt már írásos kritika tőlem így úgy gondoltam, hogy mivel az utóbbi pár napban kényszeresen kellett gyógyulnom így végre bepótolhatok pár olyan sorozatot amiről már rég akartam valamilyen formában értekezni, majd megnéztem kettőt, a Gingitsune és a Just Because! sorozatokat majd rájöttem, hogy egyikről sem tudnék egy teljes átfogó véleményt írni mivel a Gingitsune ugyan nem unalmas de kvázi az égvilágon semmi nem történik benne amiről említést lehetne tenni addig a Just Because! -t 5 rész után lekapcsoltam a francba mert untam. Szerencsére aztán eszembe jutott egy harmadik anime is amiről egyaránt olvastam hideget és meleget is és amúgy már rég a listámon volt szóval neki is láttam a Shigatsu wa Kimi no Uso című animének és most el is mondom a véleményemet róla!

A Shigetsu wa Kimi no Uso először manga formában jelent meg amit Arakawa Naoshi írt és rajzolt és a Weekly Shounen Magazine-ban jelent meg és 2011-től egészen 2015-ig futott a manga ami végül 44 fejezet hosszú vagyis 11 kötet hosszú lett. A sorozatot pedig az A-1 Pictures stúdió készítette ( Sword Art Online, Ao No Exorcist, Kuroshitsuji, Magi) Ishiguro Kyohei rendezésében akinek az Occultic Nine és a Lance N Masques animéket is köszönhetjük.

Történetünk főhőse Arima Kousei egykor zseniális gyerekzongorista hírében állt aki sorra nyerte a versenyeket és istenadta tehetségnek tartották ám édesanyjának a halála után valami eltört benne és azóta vállal se fellépéseket se versenyeket de még csak zongorázni se nagyon hajlandó.

A történet az anya halála után 2 évvel veszi fel a fonalat mikor Arima már gimnáziumba jár és éli keseredettségekkel teli depressziós életét és a zongora iránti rajongását már rég eltemette magában mikor is váratlan események hatására megismerkedik egy Kaori nevű életvidám lánnyal akiről mint kiderül hihetetlenül tehetséges ám nagyon is szabadszellemű hegedűművészlány aki aztán a fejébe, veszi, hogy visszavezeti a srácot arra az útra amit évekkel korábban maga mögött hagyott.

A lány nagy nehezen ráveszi, hogy a kísérője legyen a fellépésein és ennek hála a srácban lassacskán felélednek a zongora iránti elfojtott érzései ám édesanyja szelleme folyamatosan kísérti és saját mentális problémái és félelmei is az útjukban állnak ám a lány mindent elkövet, hogy a csapatuk sikeres legyen és ennek az elszántságnak hála egyre több sikereket érnek el miközben Arima furcsa módon vonzódni kezd a lányhoz akinek azonban még csak nem is sejti a szörnyű titkát amit igyekszik is mindenki előtt titkolni és csak a zenére összpontosít. Később meg kell küzdeniük már tehetséges zenészekkel más versenyeken is illetve saját maguk korlátait is le kell dönteniük és ebben van segítségükre Arima gyerekkori barátja Tsubaki és Ryouta a suli fociszupersztárja is.

Vagyis maga a történet egyfajta keveréke a Nodame Cantabile és a Kaleido Star animéknek hiszen a Cantabiléhez hasonlóan itt is a zene szeretetéről, zenészekről illetve mentális és személyes problémákkal küzdő zenészekről van szó míg a Kaleido Star-hoz hasonlóan a főbb téma az álmok elérése megfűszerezve shounen elemekkel és meg kell hagyni, hogy ez a része a kettőssége illetve része a sorozatnak tényleg jól hangzik és ha ezt látjuk akkor tényleg egy szavunk sem lehet mert ezt a részét tényleg jó nézni a szériának csak kár, hogy a sorozat nagyátlagban nem erről szól hanem arról, hogy azt kell néznünk ahogyan Arima 4-5 részenként bedepizik a szörnyű múltja vagy más miatt és a többiek próbálják onnan kirángatni.

Jó oké azt aláírom, hogy ezek eleinte még nem zavaróak hiszen valamivel tényleg meg kell magyarázni a srác helyzetét de amikor már a 20. " jajj de szar gyerekkorom volt az anyám miatt" vagy " mindenki kipofázott a hátam mögött" jelenet következett akkor már csak fogtam a fejemet, hogy ennyire nem nézhetik hülyének a készítők a nézőket. Nem tudom, hogy a mangában is így van-e de ha igen akkor ezt a részt rendesen túltolták benne és ezáltal a drámai részek is erőltetettek lettek mert kényszeresen próbálták ezeket lenyomni a nézők torkán, hogy nekünk most együtt kell éreznünk a főszereplővel de könyörgöm ezt ugyanúgy eljátsszák minden 2. shounen animében is sokszor még gagyibb indokokkal. Ha csak 2-3 alkalommal említik meg akkor még elfogadható lett volna de ez így csak erőltetett és szájbarágós lett és nem átérezhető. Persze ezt próbálták poénokkal ellensúlyozni de hadd nem mondjam, hogy az is mennyire félrement. A poénok ugyanis sokszor nem a drámai jelenetek után hanem előtt vannak,hogy felvezessék a drámai beszélgetéseket vagy momentumokat. Ezt úgy kell elképzelni mint mondjuk a Saikano esetében, gagyi poénokkal próbálják itt is vagy oldani vagy előkészíteni a drámai jeleneteket de ez meg baromi rosszul néz itt ki mert 50%-ban tsundere poénokat kapunk, 40%-ban a 'sráccal indokolatlanul üvölt és szemétkedik mindenki" poénok és 10% az erőltetett humor amit Kaori , Wataru vagy a mellékszereplők szállítanak.

Vagyis magyarán szólva  a poénok nincsenek jól kiegyensúlyozva a drámai jelenetekkel ettől pedig  a sorozat egy idő után baromi egysíkú és kiszámítható lesz ami azért is baj mert a zenés szálon a sorozat kimagaslóan jól teljesít. Tehát végsősoron az anime története és vezetése nagyon hullámzó teljesítményt nyújt de ez ugyanúgy igaz a technikai oldalról is.

Látványilag az anime szintén elég vegyes teljesítményt nyújt lévén a koncert és zenés jelenetek azok amik elviszik a sorozatot a hátukon mert nem elég, hogy gyönyörűen vannak meganimálva hanem tényleg sikerült őket úgy meganimálni, hogy érződjenek belőlük a zenészeknek az érzelmeik, hogy mikre gondolnak közben, hogy mit akarnak elmondani a zenéjükkel és ezek mind átjönnek azokból a jelenetekből akárki is játsszon éppen.

Sőt sokszor a vizualitás még csak rá is tesz egy lapáttal mert megelevenedik mindaz ami a zenészek fejében látható miközben játszanak és ezek a részek baromi hangulatosra sikerültek.

Viszont ha éppen nem koncertjelenet van akkor a dizájn ugyan szép színes meg minden de kvázi semmi extra ugyanakkor mikor poénos jelenet van annál is kissé túltolták a chibi vagy más vicces ábrázolásokat.

És ez nem vicc mert vannak részek ahol kb 4 ilyet kapunk a durván 23 perces rész alatt. Nem tagadom vannak közte viccesek de a többségük itt is túl lett erőltetve és ilyenkor éreztem azt, hogy a készítők nem voltak tisztában a mértékletesség fogalmával.

Na de ha ezeken túljutottunk még mindig ott vannak a karakterek. Mint mondtam Arima gyerekkori traumás háttérsztorija iszonyat túl van tolva az egész anime alatt viszont ennek ellenére is a karaktere nos finoman szólva sem nevezhető kedvelhetőnek ugyanis a sorozat jó feléig megállás nélkül depressziózik, rinyál és sajnáltatja magát viszont legalább neki van karakterfejlődése az egész anime során és a végére egy tényleg szerethető, céltudatos karakter válik belőle aki visszatalál arra az útra amit elhagyott.

Kaori ezzel szemben egy olyan karakter aki próbál folyton jókedvűnek, magabiztosnak , céltudatosnak és kedvesnek látszani és ez részben igaz is rá csak mikor poénkodós rész van nála akkor vált át kínosra a karaktere de amúgy ő inkább olyan Arima számára mint egy megmentő aki képes kirángatni őt a céltalanságból ami még a barátainak sem sikerült ugyanakkor az ő belső vívódása a legátérezhetőbb az összes közül. A többiek pedig mind a szokásis sablon karakterek.

Tsubaki a gyerekkori barát / tsundere karakter aki 22 rész alatt sem jut el odáig, hogy szerelmet valljon Arimának ehelyett folyamatosan rinyál azért mert a srác nem veszi észre, hogy mennyire szereti is őt.

Illetve ott van mág Wataru akinél lényegében nem értettem, hogy mi volt végülis a szerepe mert semmi jelentőset nem csinált az anime jelentős részében. Igaz, hogy eleinte Kaori szerelmének szánták de ez meg látványosan nem jött össze.

Egy shounen animéből nem hiányozhatnak az ellenfelek sem igaz? Hát azoknak megkapjuk Takeshi-t és Emi-t akiknél azonban az ellenfél szó kimerül annyiban, hogy ugyanolyanok akarnak lenni mint Arima és végül barátok/riválisok is lesznek de ők ketten kb semennyire sincsenek kidolgozva. Kapunk náluk ugyan némi betekintést a múltjukba de azok meg kb semennyivel sem viszik előrébb a cselekményt hiszen Emi motivációja kb ugyanaz mint a Mei-é is volt a Kaleido Star-ban....

Míg Takeshi egyszerre rajongója és riválisa is szeretne lenni Arimának.

De meglepő módon számomra mégsem ők voltak azok a karakterek akiken meglepődtem hanem két olyan karakter akikre először nem is számítottam. Az egyikük egy macska akinek ugyan nincs neve de kvázi Arima belső vívódásait és félelmeit testesíti meg és ezek a jelenetek esküszöm nagyon hatásosak voltak és ez a metafórikus ábrázolás nagyon bejött.

A másik pedig Arima anyja Saki volt. Ő ugyancsak a flashback jelenetekben tűnik fel vagy mikor a srác bepánikol és ezek a jelenetek egyszerre hátborzongatóak, már-már pszicho-thriller szerű feelinget adnak az egésznek és segítenek felismerni az álmait a saját gyerekén át megvalósítani akaró anya karaktert aki a végére egyre jobban és jobban őrül bele az egészbe.

Illetve ott van Nagi , Takeshi húga aki kicsit olyan mintha az utolsó percben találtak volna ki meg Hiroko, Saki egykori barátnője akivel mindig együtt szerepel az érthetetlen okokból belepakolt pontszemű, retardloli lánya is.

Egy valami van még a szereplők kapcsán amiről még nem beszéltem, az pedig a szerelmi szál. Vagyis  inkább az, hogy mennyire nem kezdtek velük az égvilágon semmit.Mindvégig érződik vagy 4 féle szerelmi szál, köztük ugye az Arima-Kaori, Tsubaki-Arima és a Kaori-Senpai szál is de mindegyik csak lóg a levegőben és nem kezdenek velük az égadta világon semmit de úgy unblokk az utolsó rész végén is úgy érződik, hogy a karakterek személyes kapcsolatai sehova sem fejlődtek 22 rész alatt. Ezt pedig egyszerűen nem tudom megérteni, hogy a személyes érzelmi szálakat, hogy hagyhatták csak így a levegőben mikor ez egy romantikus anime is akart volna lenni?

Viszont mint mondtam a sorozat legnagyobb erősségei a zenék. Mármint inkább a betétdalok, Rengeteg féle klasszikus zenét hallhatunk a sorozatban gyönyörűen előadva, ezek a részek egyszerűen fülkényeztetőek.

Más zenei téren azonban már nem ilyen erős a sorozat. Igazából csak az első Opening volt az ami tényleg tetszett, se a másik Opening se a két Ending egyáltalán érte el a tetszésemet.

Mit is mondhatnék végszóképpen? A Shigetsu wa Kimi no Uso egy nagyon erős témára épülő sorozat nagyon vegyes minőséggel előadva. Kétségtelen, hogy a zenei részek csillagos ötöst érdemelnek és szintúgy ezeknek a részeknek a vizualitása is de a karakterek drámái túltoltak, a személyes és szerelmi szálakkal az égvilágon semmit nem kezdtek a készítők az erőltetett és nem kiegyensúlyozott humor-dráma faktor pedig csak még jobban rontott az összképen. Mindenképpen ajánlom azoknak akik rajonganak a zenéért de ez is tipikusan az az anime aminek nagyobb a füstje mint a lángja.

Shigatsu wa Kimi no Uso

- Idő: 2014-2015

- Stúdió: A-1 Pictures

- Rendező: Ishiguro Kyohei

- Műfaj: Romantikus,Iskolai, Shounen

- Openingek:  1: Hikaru nara by Goose house

                   2: Nanairo Symphony by Coala Mode

- Endingek:  1: Kirameki by wacci

                  2: Orange by 7!!

- Hossz: 22 rész

Tetszett:

- A zenére és zeneszeretetre épülő történet

- Kaori karaktere

- A koncertjelenetek és azok látványa

- A macska és a szellemanyu jeleneteinek pszicho-thriller szerű feelingje

- Zenék

- 1. Opening

Nem Tetszett:

- A főszereplő túltolt és erőltetett drámai szála

- A nem jól egyensúlyozott humor-dráma arány

- A szereplők mind sztereotíp sablon karakterek

- A kihasználatlan karakter és szerelmi szálak

- 2. Opening és az Endingek

Értékelés:

- Százalékban: 77%- Közepes

- Pontban: 7.5/10  

Ennyi voltam mára Sziasztok! 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.