Sziasztok!

Erről az animéről eredetileg nem terveztem írni, szimplán azért mert a megtekintése után úgy éreztem, hogy ebből nem lehet egy épkézláb és tartalmas kritikát összehozni, pusztán azon egyszerű ok miatt, hogy ez is azon animék közé tartozik amikben az utolsó részig nagyjából semmi érdekes nem történik. Aztán ez megváltozott, de nem pusztán azért mert megjött az ihlet, hanem mert egy ismerősöm kérte, hogy írjak egy kritikát erről az animéről, mivel, hogy ő olvassa is az alapművet és az animét is nézte. Én pedig igyekszem minden kérésnek eleget tenni, így tehát akkor most jöjjön a szintén az idei tavaszi szezonban futott Kami no Niwatsuki Kusunoki-tei animének a kritikája.

Sziasztok!

Ha van egy műfaj amiről az embereknek akkor is Japán jut eszébe ha nem túlzottan animerajongó, akkor azok az óriásrobotos mecha animék. Nem véletlenül. Ez a műfaj ugyanis szinte egyidős magával az animével mint konkrét szórakoztató iparággal. A shounen és mahou shoujo műfaj mellett ez a harmadik legismertebb típus. Hatalmas harci robotokat vezető szereplők, akik az űrben vagy éppen a földön vezetve őket védik meg az emberiséget egy ellenséges csapattól, vagy éppen démoni / idegen fajtól. És habár az első ilyen ismertebb műnek az 1972-es Mazinger Z széria számít, de vitathatatlan, hogy a műfaj leghíresebb és ismertebb képviselője a Gundam franchise, ami 1979 óta számos folytatást, spin-off-ot és egyéb alkotást ért meg. Azt pedig megjegyzem, hogy ember legyen a talpán aki ezt a pókhálót képes kibogozni, hogy melyik Gundam sorozat számít kánonnak, melyik nem kánon, melyik sorozat játszódik egy másik előtt vagy után, vagy éppen közben. De nyugodtan megemlíthetem még a TTGL-t, az Evangeliont is amit még mindig nem láttam végig, a Sidóniát, és még se szeri-se száma a hatalmas óriásrobotos animéknek.

És, hogy miért tudott ez a műfaj is ilyen népszerűségre szert tenni? Nos, egyrészt biztosan a gyerekkori lelkesedés miatt, hiszen ki ne akart volna óriás robotokat vezetni gyerekként, vagy csak egy harci figurát kapni? A másik ennél sokkal érdekesebb. Ugyanis ezekhez a történetekhez sem kell különösebben megerőltetnie magát az alkotóknak. Gyakorlatilag bármilyen környezetbe be lehet tenni őket, de főleg inkább valamilyen disztópikus körítést adnak hozzájuk vagy egy olyan világot amit meg kell menteni, sokszor önmagától is. A csaták pedig legyenek hatalmasak, látványosak és szórakoztatóak. Persze ez nem mindig elég, de van amikor igen. Na de mi van akkor, ha a hatalmas harcoló robotokat keverjük más műfajokkal is? Például Japán egy másik ismert témájával, nevezetesen a Kaijukkal, azaz az Óriási Szörnyekkel?

Mai alanyom, az idei tavaszi szezonban lefutott Snowball Earth című anime pontosan ezt teszi. Nézzük is meg, hogy milyen végeredmény született.

Sziasztok!

Szokás azt mondani, hogy ma már nem lehet semmi új dolgot vagy teljes egészében eredeti alkotni. Főleg ha olyan animékről van szó amik főleg a harcokra épülnek. Bevallom, hogy az ilyen animéktől már én sem várok olyan hű d nagy dolgokat, csak azt, hogy legyenek izgalmasak , tartalmazzanak némi eredetiséget és kreativitást, illetve, hogy legyen szórakoztató az adott anime. Példának okáért, a Gachiakuta nálam csak annyit ért el, hogy a harcok jól néztek ki, de ez is inkább a stúdió érdeme, mert az anime finoman szólva is egy zs kategóriás battle shounen, azt is inkább csak alulról súrolja. Azonban ha egy olyan műről van szó aminek már a premisszája és a borítóképe is azt sugallja, hogy ez most talán eléri azt amit én várok egy ilyen animétől, az nagyon is fel tudja kelteni az érdeklődésem és hajlandó vagyok egy esélyt adni neki.

Mai alanyom, a Niwatori, azaz inkább Rooster Fighter című anime pontosan ebbe a kategóriába esik. Lássunk is neki.

Sziasztok! Miután a címben említett animét végignéztem, el kellett egy dolgon gondolkodnom: Mitől működik egy jó videójáték adaptálás? Hiszen számtalan tényező van, amin megbukhat/sikeres lehet, legyen szó filmről, animációról (kelet-nyugat tökmindegy) vagy könyvről. Nos, arra a következtetésre jutottam, hogy magát a videójáték lelkét kell figyelembe venni. Ott van példaként az Arcane. Nem LoL meccseket adaptált, hanem Zaun és Piltover hangulatát adta át, érzelmileg komolyan vehető drámával és hiteles karakterekkel. A Dante’s Inferno anime remekül adta át Dante bűnhődéssel egybekötött harcát Beatrice lelkének megmentésével. A Dead Space: Downfall pedig érthetően mesélte el a U.S.G. Ishimura bukását, jóval Issac Clarke érkezése előtt. Ám jelen alanyunknál a 2007-es anime változata remekül mutatta be azt, hogy mi maradt Dantéból a harmadik és az első rész eseményei után. Persze, nem arról van szó, hogy 1:1 arányban kell majmolni az alapanyagot, hiszen itt is találhatunk jó példákat. A Parappa the Rapper animéjében egy freestyle rap számot kaptunk, mégis az abszurd világ és annak karakterei sikerrel adta át a játék őrületét. A legelső Mortal Kombat film története is eléggé saját utat képviselt, ám mivel színészek helyett harcművészetben jártas casting miatt maradt meg a legjobb MK adaptációnak valaha. Miért mondom el ezt? Ha mindezt figyelembe veszem, akkor a 2025-ben kiadott első évad rogyadozó lábakon, de megállt. Tény, hogy szétbarmolta a karaktereket, de még az alap úgy-ahogy felismerhető volt. Az idén kiadott második évad viszont nemhogy javított, hanem megalkotta a LEGROSSZABB videójáték adaptációt, amit valaha láttam. Annyira katasztrofálisan szutyok lett, hogy még a rage kritikát sem érdemli meg. Lássuk is, miért.

Sziasztok!

Elérkeztünk a tavaszhoz, és vele együtt az idei év tavaszi animeszezonjához is.

Őszintén bevallom, hogy ennyire túlzsúfolt szezont sem láttam mostanában. Ami főleg azért is baj, mert a címeket elnézve ezeknek a sorozatoknak a jó 3/4-ét valószínűleg a kutya sem nézi, vagy ha bele is néz párba, akkor pár rész után otthagyja, vagy a címeket / műfajt látva csak legyint és otthagyja porosodni. És nem akarok álszentnek tűnni, mert én is ebben a cipőben járok most az olyan címekkel mint a Witch Hat Atelier, amit összesen 3 részig bírtam nézni, majd feltettem magamban a kérdést, hogy : Ezen most mitől kéne hasra esnem? Hogy 3 évig készült? Vagy, hogy állítólag nagyon jó a mangája? Hát a látottak alapján én majdnem diabéteszt kaptam tőle. Az Akane-banashit meg eltettem későbbre, mert egyáltalán nem érzem azt, hogy ezt érdemes lenne hétről hétre követni, akárcsak a Kill Ao-t és a Saikyou no Shokugyou-t is. A Ganbare! Nakamura-kun meg egész egyszerűen nem talált be, így azt is hanyagolom, de semmi késztetést nem érzek, hogy folytassam.

Viszont akkor jöjjenek azok az animék amik vannak annyira érdekes, jó és negatív értelemben is, hogy hétről-hétre követjük, vagy csak én követem a sorozatot. Mert azért ebben a szezonban is akad pár érdekesebb cím. Lássunk is neki.

A leírtak most is mint mindig, teljes mértékben szubjektív véleményeken alapszanak.

Sziasztok!

A mai kritikát kezdjük egy kis időutazással.

1985-ben jelent meg Margaret Atwood, " A Szolgálólány Meséje" című könyve, ami egy olyan disztópikus jövőben, azon belül is az ultrakonzervatív Gileádban játszódik, ahol a nőket gyakorlatilag minden joguktól megfosztották, és csak egyetlen dologra tartják őket : Hogy szüljenek. Akik ezt nem teljesítik arra kényszermunka vagy halál vár. A könyv nem csak, hogy nagyon jó, de szerintem legalább mindenkinek el kéne olvasnia egyszer az életben, mert valóban a disztópikus irodalom egyik megkerülhetetlen és meghatározó darabja Orwell 1984-e mellett. Azt viszont nem lehet tagadni, hogy nem egy könnyű kis nyári olvasmány. Nagyon nehéz, sőt, sokszor kellemetlen olvasni, de nem azért mert rossz. Hanem mert húsbamaró témákat feszeget, mindezt pedig olyan módon teszi, hogy miközben olvassa az ember, mindig el fog jönni az a pont amikor megfogalmazódik benne az az egy bizonyos gondolat : Ez akár az általunk ismert világban is bármikor bekövetkezhet ha a politika egyszer olyan irányt vesz. És ez az amiért bár a regény egy kiváló mű, mégis kellemetlen, sőt, sokszor rossz olvasni, de nem lehet letenni és elmenni mellette. Mert az emberben az olvasása közben rendre felötlik a gondolat, hogy ez akár velünk, sőt saját magunkkal is megtörténhet. A könyvből készült egy filmfeldolgozás 1990-ben, ami viszont ugyanazon a szétvagdosáson és utómunka poklon ment keresztül mint a Virágok a Padláson is, pusztán azért mert a tesztközönségnek nem tetszett a látott végeredmény. Meg azért valljuk a szereposztással is voltak bajok, főleg a Serenát alakító Faye Dunaway-el, aki már nem kicsit volt túlkoros a szerepre. Szerencsére a Hulu 2017-ben orvosolta ezt a problémát és bemutatták a regény sorozatváltozatát ami tökéletesen feldolgozza a könyvet. A folytatásokról viszont inkább ne beszéljünk.

Hogy miért érezte szükségét ezt most így leírni? Nos azért, hogy egy kicsit kontextusba tudjuk helyezni azt, hogy a mai kritikánk alanya, a Darwin Jihen, miért kapja azt a savazást és alacsony pontszámozást amit kap szinte minden animés oldalon annak ellenére, hogy rohadtul nem érdemli meg. Nem is húzom tovább az időt, következzen a Darwin Jihen anime kritikája.

Sziasztok! Áh, az animék openingjei és endingjei. Ezek mai napig befolyásolják az otakuk ízlését, ám nem egy kihat az olyanokra is, akik a fogalommal sincsenek tisztában. Logikus, mert ezek az esetek legtöbbjében pont arra lettek kitalálva, hogy az adott darabhoz igazítsák a hangulatodat. Amikor elkezdtem aktívan Mondoconra és hasonlókra járni, akkor figyeltem meg igazán, mennyire változnak az ízlések. Mikor kezdtem, a Naruto negyedik openingje, vagy az Elfen Lied openingje tarolt, de sorra jöttek a betörő divatanimék nyitányzenéi is. Ám 2026-ban felmerült a kérdés: Ha már az anime immáron annyira mainstream lett, akkor mik a rajongók kedvenc anime openingjei és endingjei? És persze ilyenkor nem tippeltem, hanem a Tavaszi Mondoconon ismét fejest ugrottam a közvélemény kutatásba. Ennek végeredménye 39 önként jelentkező, akik igencsak széles spektrumot tudtak adni. Szóval ugorjunk fejest eme hatalmas óceánba és lássuk, mely openingek és endingek a legismertebbek és legjobban rajongottak. A boritókép AI-al készült.

Sziasztok!

Ahogyan azt a múltkor már belengettem, ma nem mással fogunk foglalkozni mint az Ikoku Nikki animével, ha már a mangáról is csináltam egy részletesen beszámolót. Nézzük, hogy hogyan is sikerült a belőle készült anime adaptáció.

Vannak olyan animék, amik körül a gondolataim, vagy kérdéseim úgy cikáznak, mint molylepke a lámpa körül. Pedig voltaképpen egyetlen kérdéssel megoldhatnám a dolgot: Mit várunk egy alapból zseniális anime edgy rebootjától, aminél már az első lépésnél elfelejtette, hogy az alapja miért működött? Illetve, jelen alanyunk szempontjából annak folytatásától? Jót semmiképpen se, az egyszer biztos. Már a Trigun Stargaze bejelentésekor is fáradtan sóhajtottam, azzal a megjegyzést hozzátéve: Na jó, veégigszenvedem. Ám a végén igazi pofonnal zárult. Ugyanis ez borzalmasabb, mint a Stampede. Lássunk is, hogyan.

Sziasztok! Tudom, igencsak hosszú időt hagytam ki, de állandó jelleggel akadtam bele ama paradoxonba, hogy mindig ihletet kapok, de félúton elfogy. Számtalan anime, játék, de hónap témája is emiatt ment a kukába. Ám most úgy érzem, hogy ezt képes vagyok végigvinni. Mondjuk a Trigun Stargaze is lassan a végéhez közeledik, szóval össze kell kapnom magamat. De elég a nyavalygásból, ideje egy igazi, idén kijött szemetet végigelemezni. Ám nem akarom valami retekkel indítani az első kritikát, ezért cserébe egy jót is be fogok mutatni. Lássunk is neki. Én szeretem a Death Game alzsánert, ha másért, a puszta agykikapcsolásért. Ahol a feszültség, fordulatok, árulás, remény és reménytelenség tökéletesen váltják egymást. Emiatt talált be a High Rise Invasion, Squid Game vagy a Danganronopa. Nem feltétlenül mesterművek, de szórakoztatóak, főleg a technikai körítés végett. Amikor a Shibou Yuugi Január elején elindult, akkor úgy ültem le elé, hogy „Oké, szabadulószobás haláljátékok. Jó lesz ez.”. Hát kurvára nem és meg is mutatom, hogy miért.

Sziasztok!

Mivel nagyon régen volt már manga kritika, ezért úgy döntöttem, hogy ideje frissíteni a listát, és egy olyan művet fogok nektek bemutatni, aminek nem csak, hogy most fut az anime adaptációja, hanem tipikus példája annak, hogy ne a borítóról és a műfajról ítéld meg az adott művet, mert azok sokszor nem fedik az adott mű igazi rétegeit és mélységeit.

Jöjjön most tehát az Ikoku Nikki manga kritikája!

Sziasztok!

Habár más lassan véget ér a tél ( reméljük), a téli animeszezon még messze nem ért véget. Azt viszont el kell mondanom, hogy ennyire unalmas és érdektelen szezont nem is tudtam, hogy mikor láttam utoljára. Voltak olyan animék amiket 3-4 rész után kidobtam a fenébe, vagy bele se kezdtem, mert konkrétan már a rövid sztorileírástól elment az életkedvem. Az olyanokról meg mint az Oshi no Ko 3.évada meg ne is beszéljünk, mert én arra a 2.évad után mondtam azt, hogy köszönöm, de elegem van ebből az ökörségből. Vagy a Frieren 2.évada, aminél még mindig nem döntöttem el, hogy egyáltalán elcsesszem-e rá az időmet!?

Azért szerencsére voltak olyan animék amik megérték azt, hogy vagy csak én, vagy közösen folytattuk, még ha azok között is vannak ritka pocsékak. Lássunk is pár ilyen animét a téli szezonból.